RÉSZLET A HIGH SCHOOL MUSICAL CÍMŰ KÖNYVBŐL

 

Első fejezet

 

„Varázslatos volt a szilveszter a hegyekben megbúvó szállodában. Vakító fehér hó takart mindent, a kristálytiszta égbolton csillagok ragyogtak, és lassan mindenkit magával ragadott a bulizós jókedv.

Mindenkit, kivéve Troy Boltont és az apját, Jacket, akik még mindig a kosárlabdapályán játszottak. Rendesen megizzadtak, de a világért se hagyták volna abba a játékot, ahhoz túlságosan jól érezték magukat.

Troynál volt a labda, épp lefordult az ellenfélről, és kosárra dobott. Elvégre Troy a suli kosárlabdacsapatában játszott. Mi több, ő volt a csapatkapitány. Könnyed mozdulatai és robbanékony akciói olyan jók voltak, akárcsak a kosárlabdasztároké.

De Jack nemcsak Troy apja volt, hanem a kosárlabdacsapat edzője is. Így hát Mr. Bolton játék közben tanácsokkal is ellátta a fiát.

-         Végig balra játssz, Troy! – mondta az apja.

        - Erre nem számít a fickó, akit az őrzéseddel megbíznak.

         Troy lihegve bólintott.

-         Ha balra játszom… - próbálta megérteni a dolog logikáját.

-         Ő a középre figyel, te meg a kosárra mész – magyarázta az apja.

Troy ismét bólintott.

-         Így?

Az apjának háttal állt, majd megfordult, felugrott, és dobott egy ziccert. A labda

csont nélkül a kosárba talált.

         Az apja elmosolyodott.

-         Erről van szó!

Troy visszamosolygott rá. Semmi sem dobta fel jobban, mint a kosárlabda. Akár

egész este játszottak volna, ha Troy anyja be nem lép a tornaterembe. Estélyi ruha volt rajta, és a fiúkkal ellentétben őt láthatóan nem kötötte le a kosarazás.

-         Fiúk, hé! – kiabálta. Ahogy a családja férfi tagjai végre rá figyeltek, folytatta.

-         Azért utaztunk ilyen messzire, hogy itt is csak kosarazzatok?

Troy és az apja ravaszul vigyorogva egymásra néztek. Tudták, hogy nem vár

választ a kérdésére, mégis feleltek. Méghozzá egy szolid vállrándítás kíséretében tökéletesen egyszerre vágták rá.

-         Igen!

Mrs. Bolton sóhajtott egyet.

- Ez az utolsó itt töltött esténk. Megfeledkeztetek a partiról?

Valójában apa és fia tényleg elfeledkezett a szilveszteri buliról, amit a szállodában

tartottak, de tudták, nem lenne okos dolog ezt beismerni.

-         Tényleg, a parti – felet elmélázva Mr. Bolton.

-         A szilveszteri parti. – Majd némi hezitálás után megkérdezte. – Trombitát is

kell vinnünk?

-         Naná! – válaszolta határozottan az asszony. – Fél óra múlva jelenésünk van.

Troy, a gyerekparti lent van a Freestyle Klubban.

-         Gyerekparti? ! – tiltakozott Troy, akinek ez úgy hangzott, mint egy hely, ahol

csupa kis pisis lesz ott.

-         Ifjúsági – javította ki magát az anyja. – Menj már, zuhanyozz le!

Troy és az apja nagy sóhajok kíséretében elindultak készülődni.

Ahogy Troy egy utolsó pillantást vetett a kosárpalánkra, azon járt az esze, hogy pár hét, és itt az iskolák közötti bajnokság döntője. Edzenie kéne, nem holmi „gyerekpartikra” járni! Arról nem is beszélve, milyen szórakoztató lehet egy csomó „gyerekkel„ bulizni…”

 

                                                                   Folyt. köv.

 

      

        Eközben az egyik szállodai szobában egy másik anyuka is éppen elszakítani igyekezett gyermekét egy másfajta, de szintén lebilincselő elfoglaltságtól.

         Gabriella Monte kényelmesen összekucorodva olvasott a kanapén. Élvezte a csöndet és a nyugalmat. Már mindenki más a partival volt elfoglalva, ő pedig teljesen belefeledkezett egy könyvbe. Ez volt a legjobb könyv, amit olvasott, amióta…, amióta visszavitte a könyvtárba az előző kikölcsönzött könyvet, és persze alig várta, hogy most ennek is a végére érjen.

         Ám még a következő oldalig se jutott. A könyvet hirtelen kikapták a kezéből, s ahogy felnézett, az anyukáját pillantotta meg, amint épp fölötte állt.

-         Gabby, szilveszter van – szólt rá Mrs. Montez.

- Elég az olvasásból!

         - De anyu, mindjárt végzek vele, és… - tiltakozott Gabriella.

         Az anyukája csak a fejét rázta.

-         Mi lesz a partival? – kérdezte határozottan.

- Kikészítettem a ruhádat, gyere, öltözz fel!

         Gabriella végignézett anyukája csinos partiruháján. Tudta, itt és most nem győzhet.

         Bólintott, de azért még megkérdezte.

-         Visszaadod a könyvemet?

Anyukája visszaadta a könyvet a lányának, aki pedig elindult átöltözni. De amint

kikerült az édesanyja látóteréből, még menet közben is olvasott.

         Lehet, hogy el kell mennie valami béna tinipartira, de az agyát még az utolsó pillanatig sem állt szándékában kikapcsolni.

 

         Kicsivel később Troy és Gabriella a tiniklubban voltak. Mindketten úgy érezték, kilógnak a sorból. A hely tele volt fiatalokkal, akik bulisapit viseltek a fejükön, trombitáltak és nevetgéltek.

         Úgy tűnik, mindenki jól érzi magát, gondolta Troy rosszkedvűen. Lezuhanyzott ugyan, meg szép nadrágot, vasalt inget húzott, de azt kívánta, bárcsak a kosárpályán lehetne.

         A terem másik végében Gabriella magában üldögélt. Azt a ruhát viselte, amit az anyukája kikészített. Vágyakozva gondolt arra, hogy még mindig a szobájukban lehetne, és olvashatna, mivel pont egy nagyon izgalmas résznél tartott a könyvben.

         Szóval egyikük sem érezte valami jól magát a buliban.

         A teremben a legtöbb fiatal a karaokeversenyt figyelte. A színpadon két tini épp a szám végére ért, a műsorvezető pedig vidáman lekonferálta őket.

         - Köszönjük! Két hódeszkástól nem is olyan rossz!

         A közönség tapsolt, a műsorvezető pedig körülnézett a teremben tartózkodó rengeteg ismeretlenen, hogy a következő szám elénekléséhez keressen vállalkozó szellemű jelentkezőket. A fejgépek köröztek a tömeg fölött, a zene pedig egyre hangosabban szólt, így fokozva a hangulatot.

         - Na, ki a következő bátor jelentkező? – szólt a mikrofonba. – Ki fogja kifordítani a házat a sarkából?

         Ez aztán a végszó! A zene is megállt. A fejgép kiválasztotta a következő két „önkéntest”.

         Az egyik reflektor Troyon állapodott meg.

         A másik Gabriellán.

         Mindketten meg voltak illetődve, mi tagadás, kicsit meg is ijedtek. Rázták a fejüket, de persze mindhiába. A műsorvezető bement a fiatalok közé, és felhúzta a két „vállalkozót” a színpadra.

         Troy és Gabriella is szégyenlős volt. Valahogy – nem is tudták pontosan, hogyan – egyszer csak a kezükbe került a mikrofon. És ott ragadtak. Fent, a színpadon. A figyelem középpontjában. És nem volt menekvés.

         Még mielőtt bármelyikük is elájulhatott volna, a zene elkezdődött.

         Hát akkor, vágjunk bele, gondolta Troy beletörődve. Ha már, akkor hozzuk ki belőle, amit lehet…

         Elkezdett énekelni, puhán és figyelmesen. Úgy érezte alig jön ki hang a torkán. Örült, hogy eltudja olvasni a szöveget a képernyőn, és igyekezett hangnemben maradni. Ezt énekelte:

 

„A világomba zárva

nem értettem én,

hogy bármi megtörténhet,

ha él bennem a remény.”

 

         Úgy tűnt, senki sem figyel rájuk. Ez, mondjuk, jó dolog, gondolta Gabriella, elvégre ha már ez a fiú megkockáztatja a nyilvános leégést, akár még én is megpróbálhatok énekelni.

         Így hát kinyitotta a száját, és elkezdett énekelni. A hangja ugyan alig volt hangosabb a suttogásnál, édes és tiszta volt. Ezt énekelte:

 

„Sosem hittem abban,

amit még nem láttam,

nem nyitottam ki a szívem

minden lehetőségre.”

 

Oké, gondolta, ezt meg tudom csinálni. Ez nem annyira szörnyű.

         Oké, gondolta Troy. Legalább nem dobálnak meg minket semmivel.

         De még mindig túl idegesek voltak ahhoz, hogy igazából élvezni tudják az éneklést, noha, nem hagyták abba, felváltva énekelték a dal sorait.

         Végül egymásra néztek, zavarukban a másik segítségét várva. És ahogy megpillantották egymást, valami olyat tapasztaltak, amit azelőtt oha.

         Troy némi bizsergést érzett a bőrén. Gabriellát pedig valami melegség öntötte el. Elmosolyodtak, és most először, egymásnak kezdtek el énekelni. Egyre hangosabban, egyre merészebben és egyre magabiztosabban énekeltek.

         Hirtelen a teremben mindenki elkezdett figyelni: megérezték, hogy valami különleges történik a színpadon. Egyre többen gyűltek a színpad köré, hallgatták a zenét, és táncra perdültek. Troy és Gabriella pedig egyre inkább élvezte a dolgot. Az idegességük egy csapásra elmúlt, ahogy egymás szemébe néztek.

         Egy pillanat múlva már ők is táncoltak, buliztak a színpadon, olyan magabiztosan, mintha oda születtek volna. És ahogy mozogtak, le sem vették egymásról a szemüket.

         Amikor a szám véget ért, a tömeg tapsban és ujjongásban tört ki. Troy és Gabriella mosolygott, látszott, az élmény teljesen elvarázsolta őket.

         Troy a kezét nyújtotta a lány felé, és bemutatkozott.

-         Troy vagyok.

Gabriella biccentett.

-         Gabriella.

Egyikük sem bírta abbahagyni a mosolygást. Mindketten izgatottak és feldobottak

voltak, mintha a világba hirtelen jóval több öröm költözött volna.

 

---

 

 

Oldal: Részlet a High School Musical című könyvből
bia-hsm-hannah-montana.hupont.hu - © 2008 - 2024 - bia-hsm-hannah-montana.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat